2014. február 23., vasárnap

The End

Nos, hát ehhez is elérkeztünk. Legalább is én úgy érzem itt az ideje pontot tenni az "i"-re. Elfogyott az a lelkesedés, ami olyan sokáig megvolt bennem, az utóbbi időben pedig már nem érzek akkora késztetést a blogolásra. Sőt tovább megyek, a sminkelésre sem, de újabban még a körmöm sem festem szívesen. Írtam facebook-on, hogy ha eljön ennek a postnak az ideje, kicsit írok a tavalyi kihagyásról meg úgy egyébként a tavalyi évről. Hát íme, megpróbálom!


Az alapok


A blogot 2011. február 25-én kezdtem el írni, és nagyon sokáig rengeteg időt és energiát fordítottam rá, nagyjából tavaly tavaszig. Ha belegondolok... Emlékszem, nem ritkán teltek úgy a napjaim, hogy gyakorlat, suli és az akkori barátommal való együttlét után még este nekiálltam a bloggal kapcsolatos dolgokat csinálni. Elég fárasztó napok voltak. Mondjuk abban az időszakban fogytam is elég sokat anélkül, hogy akartam volna. Persze nem bántam. Aztán lassan két éve már, hogy a sulival végeztem.

2012 nyarán, a tanulás befejezésével lettem gyakornokból végül alkalmazott a mostani munkahelyemen, ahol már igazából előtte szeptembertől mazsoláskodtam, majd dolgoztam, de a suli mellett 8 órát nem tudtam volna ott lenni, úgyhogy a vizsgák után vettek csak fel. Gondolom Ti, Olvasóim tudjátok, hogy webfejlesztőként dolgozom, ami akárhogy is nézzük, rengeteg üléssel jár.:D

Lejtő

Nos, pont ebből kifolyólag nagyjából másfél éve fogtam magam, és elkezdtem tornázni, hétről hétre egyre többet. Igyekeztem minél egészségesebb életet élni, mert nagyon éreztem magamon, hogy mennyire megsínylem ezt a rengeteg ülést. Pont lassan egy évvel ezelőtt írtam is egy bejegyzést ezzel kapcsolatban:


Sajnos hiába igyekeztem mindent megtenni magamért, az egészségem nem olyan irányba fejlődött, ahogy azt én szerettem volna. Már hónapok óta megvolt az ínhüvelygyulladás a csuklómban. Többször voltam beteg, mint az elmúlt 10 évben. Aztán jöttek más problémák, amik miatt megjártam néhány kellemetlen vizsgálatot.


Az általános hangulatom nagyjából két éve elég negatív. Sosem voltam az a majd kicsattanok boldog ember típus, ennek ellenére fásultnak sem éreztem magam mondjuk sosem. Erre két éve az volt a stratégiám egészen tavaly tavaszig, hogy megyek, amerre látok, ha van kedvem, ha nincs. Csinálok mindent és lekötöm magam. Ilyen szellemben csináltam a sminkes tanfolyamot is. Szerettem magam alaposan lekötni.

Mélypont


Ennek az alaphangulatnak viszont nagyon nem tettek jót az egészséggel kapcsolatos problémák, ráadásul akkortájt a munkám sem élveztem annyira, mint korábban. Valahogy minden esett szét, pedig higgyétek el, szerintem (és nem csak szerintem) nagyon erős ember vagyok, aki meglepően sokat bír. Április-májusra jutottam el a mélypontra. Akkor éreztem úgy, hogy mindent puszta megszokásból csinálok. A tornát, a blogot.. Az életem pedig egy tartalmatlan mókuskeréknek tűnt csak. Pedig egyáltalán nem mondhatja senki üresnek az életem. De végül emiatt döntöttem úgy, hogy felhagyok a tornával, és átmenetileg jegelem a blogot. Igyekeztem csak olyan dolgokat csinálni, amikhez tényleg van is kedvem. Ez nálam nagyon nehéz, mert mindent túlságosan átgondolok. Szó szerint mindent. Akik ismernek, tudják, túlagyalom még a boltba menést is.

Ezután elég hervasztó hónapok következtek. Utólag anyukám is mondta, hogy egyszerűen rossz volt rám nézni, de ők sem tudtak mit csinálni. Kedvetlen, élettelen, örömtelen, fásult, belefáradt. Nagyjából ezek takarják azt az időszakot. Semminek nem láttam értelmét. Nem éreztem már jól magam a munkahelyemen, semmi kedvem nem volt emberek közé menni. Pont emiatt elég sok ismerősömmel megromlott a kapcsolatom, akiknek a nagy része amúgy erről máig nem is tud semmit alighanem. Nem tudtam már tovább tettetni a jó kedvet, de nem is akartam mindenkit azzal terhelni, lehangolni, hogy egyszerűen... Szarul vagyok. Nem tudtam, miért, és azt sem, hogy lépjek ki belőle. Egyébként ennek az egésznek messzemenő gyökerei vannak, és a negatív hangulat sem itt kezdődött, de a tinédzser koromról nem mesélek.:D Nem kell komoly dolgokra gondolni, csak nem éreztem magam sosem boldog embernek na. Ezekben a hónapokban zombiként éltem a mindennapjaim. Nem láttam értelmét talpra állni, mert annyiszor próbálkoztam már annyi mindennel, hogy láttam magam előtt a lehetséges forgatókönyveket..

Fény


Végül novemberben billentettem magam fenéken. Azt mondtam magamnak, hogy nem lehet ennyi az életem. Eldöntöttem, hogy ha beledöglök is, felállok és pozitív leszek. Valamivel az elhatározás után ismertem meg a legutóbbi barátomat, akire én úgy tekintettem, mint fényre a sötétségben. Egy jelnek, hogy megérte felszívnom magam. Pont akkor kaptam fizetésemelést is, meg leültünk lelkizni a főnökömmel, ami javított a munkahelyi hangulatomon. Biztos voltam benne, hogy a világ az én oldalamra állt, és innentől minden jobb lesz, elindultam az úton. Újra elkezdtem tornázni és még mélyebben belevetettem magam az egészséges életbe.

Napjaink


És elérkeztünk a jelenbe.:D Visszatért az ínhüvelygyulladás a csuklómba nagyjából másfél hónapja. Egyéb problémák is újra felütötték a fejüket, amikkel pont egy éve küszködtem. Felbukkant nálam valószínűleg a Raynaud szindróma nevű dolog, ami annyit jelent, hogy hidegtől elfehérednek, zsibbadnak az ujjaim és a lábujjaim. Csak nálam hideg sem kell annyira hozzá.:D Emiatt a háziorvosom laborvizsgálatra és érsebészetre küldött, utóbbin nem találtak semmit, úgyhogy az immunológiára utaltak tovább. Ez pontosan két vérvételt jelent, amitől én igazán nagyon foscsizok.:D A laborvizsgálati vérvétel szerint vashiányos vagyok, az immunológia eredménye pedig a héten érkezik. Rengeteget rágódtam és rágódok ezeken a dolgokon. Úgy érzem, hogy sok vizsgálat áll előttem a közeljövőben.

Ma


Szóval itt tartunk most. Semmi sem tart örökké, így megint rengeteget idegeskedek a munkahelyemen, sokat rágódok az egészségemen, aggódom a jövőmön. Minél többet teszek magamért, annál rosszabb.:D Már hetek óta nyúzottnak, fáradtnak, ingerültnek érzem magam, az újabb dili, hogy képtelen vagyok átaludni az éjszakákat, és ez az egész nagyon megvisel. A barátom pedig múlthéten szakított velem, amire egyáltalán nem számítottam. Úgy éreztem vele kapcsolatban, ahogy nagyon ritkán érzek, szóval ez most egy jó nagy pofon volt.:D Gyakorlatilag a tavalyi gödör alján ásott gödör mélyén érzem magam a bili letörött füleként a hideg padlón heverve. A munkám nem tud lekötni annyira, hogy minden másról megfeledkezzem, belefáradtam mindenbe. Magamnak köszönhetően tök egyedül vagyok és nem tudom, merre indulhatnék el. Az egyetlen dolog, ami teljesen leköt, az a mozgás, úgyhogy ekörül forog most minden. Úgy érzem, egy helyben toporog az életem és képtelen vagyok érdemben továbblépni, és elkezdeni a saját életem.

Blog


Ami pedig a blogot illeti. Sajnos jó ideje nem érzek igazi késztetést, hogy annyi időt áldozzak rá, mint régen. Ahogy a fentiekből láthatjátok, más dolgok foglalkoztatnak az utóbbi időben, félgőzzel pedig semminek sincs értelme. Az ember vagy odateszi magát és rendesen csinálja, vagy sehogy. Én nem tudnék már Nektek akkora átéléssel, örömmel és lelkesedéssel írni, mint ezelőtt. Szerintem ezt sokan érzitek is, hiába hagytam ki mindig a személyes dolgokat a blog életéből. Nem azért iratkoztatok fel, hogy egy idegen lány p*csogását olvassátok.:)

Iszonyú sok blog nőtt már ki szorgos kezek alól, a postok mögött pedig jóval több idő és lelkesedés lapul mint amennyit én nyújtani tudnék. Úgyhogy ezennel

mind a 724 Olvasómnak
megköszönöm a megtisztelő figyelmet
és a kommenteket.

Nagyon sok örömteli pillanatot szereztetek nekem a kedves és elismerő szavakkal, mindig igazoltátok, hogy megéri ezt csinálni. De ahogy a palacsinta is egyszer mindig elfogy a tányérról, úgy minden jónak és rossznak vége szakad idővel. Ez a blog pedig mára érte el azt a pontot, hogy lehúzza a rolót, és teret engedjen valami másnak.

Minden jót kívánok Nektek!

26 megjegyzés :

  1. Rettentően sajnálom, hogy bezársz de abszolút megértelek. Nincs értelme olyat csinálni, amit már nem szeretsz igazán. Az egészség pedig mindennél fontosabb. További jó egészséget és fel a fejjel :)

    VálaszTörlés
  2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  3. Zsóóóófiii, nem vagy egyedül! ;)

    VálaszTörlés
  4. Ez közhely lesz, de az a jó a gödör aljában, hogy tudod, hogy már csak jobb lehet :D
    Amúgy sajnálom nagyon a dolgaid is, és a blog befejezését is.
    Ha meg valakit esetleg kinyírnál, csak szólj, és megyek ásni! ;]

    VálaszTörlés
  5. köszönöm, kedvesek vagytok:)

    Klaudia, imádnék veled ölni:D

    VálaszTörlés
  6. Nagyon sajnálom, jó volt téged olvasni! Ne feledd a gondolatok teremtő erejűek, úgyhogy csak és kizárólag pozitívan! :) Nagyon sok erőt az elkövetkezendőkhöz! <3 És ha egyszer esetleg úgy érzed..., akkor mi várunk vissza!!! :)

    VálaszTörlés
  7. Szia!

    Kár, hogy bezárod a blogod, de megértem.
    Ki tartást és mindenek elött jöjj rendbe mind egészségileg, mind lelkileg!
    Egyet tarts mindíg fejben: sose másokra támaszkodj, mindíg magadra, sosem tudhatod, ki jön és ki megy. De magadban mindíg biztos lehetsz! :)
    Köszönöm, hogy olvashattalak, nagyon fogsz hiányozni!
    Minden jót és fel a fejjel. Mindíg csak előre, sose hátra!
    Puszi! :)

    VálaszTörlés
  8. Szia!
    Sajnálom, hogy bezársz, de teljesen megértem. Ha esetleg rendbejössz és újra kedvet érzel, mi visszavárunk. :)
    Köszönjük, hogy itt voltál, és nem utolsó sorban le a kalappal, hogy ezt mind leírtad!
    Sok sikert kívánok neked a továbbiakban. Puszi! :)

    VálaszTörlés
  9. Szia!
    Sajnálom hogy abbahagyod,de ha nem látod benne örömödet akkor megértem.Viszont ha egyszer újra erőre kapnál, és újra írnál annak nagyon sokan örülnénk.:)

    VálaszTörlés
  10. Sajnálom, hogy bezárod a blogot! Remélem rendbe jön az életed, minden téren!

    VálaszTörlés
  11. Sajnlom, hogy bezársz, de megértem az okokat. További sok sikert kivánok neked, hogy sikerüljön elérned amit tervezel :)

    VálaszTörlés
  12. Minden jót Neked, s visszavárlak. Jó egészséget!

    VálaszTörlés
  13. Héj Zsófi, tessék azonnal keresni egy jó pszichológust és nem viccelek! Sajnos mivel nem pesti vagy, így nem tudok ajánlani, de szívesen megkérdezem az 1-2 saját pszicho ismerősömet ill. dokimat is, h van-e valaki, akit Győrben ajánlana.
    Valószínű, h magadtól Te sem vagy olyan mentalitású/neveltetésű vagy akár nincsenek olyan barátaid, akik már átéltek hasonlóan tartós kaki periódusokat és senki sem látja, h ha látja is, h a tested mennyire ellene dolgozik, de nem tudja összerakni a mozaikokat.
    Sajnos most nem vagyok épp nagymonológ író kedvemben, így most nem vázolnám a saját sztorijaim, csak a lényegét. ;)
    A kiskori sérelmek, vagyis, apum extra neurotikussága és a sok, otthon levezetett munkahelyi stressze, nah meg a "mindenhol én vagyok a főnök" jelleme és az extra mód behasonuló (belül pedig konstans önmarcangoló), "lenyomott" anyukám adták a hátterét az egésznek. Sajnos tapasztalat, h szinte minden barátomnak van valami hasonló szatyra, amit vagy sikerül letenni szépen lassan egyedül (vagy egy jó segítséggel, egy "hozzáértőbb/belelátóbb" szülővel, vagy akár gyerekpszichológussal), vagy aztán erre épülnek a mindenféle kaki rétegek.
    Nekem az első megroggyanást a 4. hosszú párkapcsolatom hozta, ami a maga 3,5 évében is roppant szövevényes és hol égbe repítő, hol sárban dagonyázó volt -többségében utóbbi, de a pici jó annyi erpt adott. Mármint akkor azt hittem, h erőt ad. Közben lefogytam tizenpár kilót, a végére szívbeteg lettem, konstans 120 alá nem menő pulzussal és mivel a sokadik végső NEM-et is én mondtam ki, így 100%-osan meg voltam győződve arról, h mit nekem pszichó vagy bárki, én döntöttem a sorsom alakulásáról (az egy dolog, h közben a volt pasiról hallani se akartam, közös barátokkal is megszakítottam minden kapcsolatot, a nevét se akartam hallani). Ez 6,5 éve volt, én meleg váltásként azonnal megtaláltam a mostani pasimat (akivel a kapcsolatom egy más történet, simán lehet, h majd évek múlva ezt is némileg "kivesézem" egy blogon... :)), teltek az évek (én közben leszoktam a szívgyógyszerről, igaz a mellemben meg csak "gyártottam" egy jóindulatú csomót), aztán 3 éve januárban váratlanul meghalt anyukám és jött a baromi nagy pofára esés. Akkor szerencsére másfél hét után felhívtam a bő 3 éve a telefonomban lévő pszicho-t, aki már a következő héten fogadott és még egy kineziológust is. A betegségek már anya halála előtt pár hónappal elkezdődtek (3 hónap szinte végig hasmenés, diéta, gyomortükrözésre, aztán anya halála után konstans felső légúti nyavalyám volt, még a nyár kellős közepén is, fél évvel később. Szívgyógyszer újra szed, meg a jó kis pánikrohamaimra is kaptam gynege nyugtatót. A mellemben a csomót duplájára növesztettem (ezért újra meg is szúrták, h maradt-e jóindulatú, de szerencsére igen), illetve végbéltükrözés, mert egy jóféle tályogot is összeszedtem magamnak a végbelemre. Beöntések, műtét, kórház, hosszú hetekig paraffin olaj ivászat, extra odafigyelés a nem fogós kajákra, nem volt jó. (A műtétem is persze csúszott két hetet, mert közben naná, h felsőlégúti gyulladásom lett és antibiot kellett szedni, köhögtem, krákogtam, az anesztes persze nyomban lefújta, h így nem altat el). Szerencsére ezután megmaradtam a fül-orr-gégészeti részen, még legalább fél évig nyűglődtem ezzel a területtel, aztán egyszer csak azt vettem észre, h egyrészt már nem vagyok minden nap rosszul, pedig már ősz végén a nyugi tabit is letettem, csak vész esetén kaptam be egy felet. Már ki mertem mozdulni itthonról, nem azon agonizáltam, h csak eljutok a-ból b-be, és majd ott már rosszul lehetek és lesz ott valaki, aki majd mentőt hív rám, csak ezt a kis utat tegyem meg egyedül. Már a szívgyógyszert is újra elhagytam és a pulzusom nem szökött fel minden stresszesebb helyzetben 120-ra, vagy ha fel is ment, nem tört rám pánik, sikerült lenyugtatnom önmagam. Nekem ez az út másfél évig tartott, utána még majdnem felet jártam a pszichohoz és a kinezhez is.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hetente. Én legszívesebben ugyan heti sokszor mentem volt az én Gyulámhoz (pszicho, egy 50-es férfi, aki az elején tök szívtelennek és hűvösnek tűnt, de aztán csak elkezdtem szívlelni), de szerencsére nem egy pénzhajhász, hanem meg akart gyógyítani, tehát csak heti 1 órát töltöttem nála.
      A pánikbetegségem is csak utólag tudtam definiálni, közben nem láttam át a kis hülye ilyen, olyan betegségen. A vége felé kezdett összeállni a kép, h a szervezetem mindig küldi a jeleket, amiket NEKEM kellene megfejteni. Hogy ne emésszem, őröljem önmagam. Anyukámnak leukaemiája volt, egy akut típusú myeloid változat, ami extra gyorsan leterít, ő 1-2 hete volt rosszul és a diagnosztizálásától számított 6 napon feladta a szíve a küzdelmet. Az orvosok 4 nappal korábban, mikor kórházba kerül vele azt mondták, h 50%-os esélye van (mert fiatal, 50 éves volt) és mert elég korán felfedezték. Sajnos így alakult és gondolom sejthető, h mi mindent megtennék, h visszakaphassam. DE sajnos ha nem kapom ezt a baromi nagy pofont, akkor én nem térek észhez. NAgyon rossz, h korábban valami más nem nyitotta fel a szemem, mert akkor anyával se történt volna mindez. Őt azért vettem bele ebbe a monológba, mert az anyukám ellen sok éve ugyanígy lázadt a saját teste. Kisebb-nagyobb problémákkal állandóan orvoshoz járt, hol reumatikus, hol fogászat, hol csomó a méhében, mellében és még sorolhatnám. Nem értettük, mert a nagyszülők nem voltak ilyen problémásak (hetvenpár évesen halt meg mindkettő, anya előtt 3-4 évvel), de eszünkbe sem jutott belegondolni, utánajárni. Világ életében nem beszélt a problémákról, sérelmekről és gyűjtötte magába. Apa antiszoc típus, így huszonévesen a barátnőivel is megszakadt a kapcsolata, apa nem beszél a problémákról, a homokba dugja a fejét ilyen szituba, soha életében nem beszélt meg a családban senki semmi félreértést, összeveszést, vitatkozást. Aztán az utolsó pár évben az utált főnök okozta stresszt, apám idegbetegségét (ami anya halála óta annyit csendesült, sokkal nyugodtabban reagál történésekre, de sokat is "edzem", ám ez egy más történet megint) és még sorolhatnám. Tűrte, nyelte és folyton beteg volt. De ezt nem láttuk.
      (ennyit a nem nagymonológról)

      Törlés
    2. Szóval tök mindegy, h miért (magánélet, gyerekkori sérelem vagy trauma, szar munkahely, kaki párkapcsolat (vagy annak nem megléte), gyerekválallás), BÁRMI, egyiken sem jó rágódni és magadat emészteni. Sokan (mázlistaként) könnyebben veszik és nem gyűjtik magukba ilyen szinten ezeket a szar dolgokat, de sajnos sokan vannak ilyen "önpusztító" emberek. Én is ilyen voltam. Remélem, h voltam és nem vagyok. (a mellemben a csomót azóta megint visszakicsinyítettem és amúgy elmentem prananadi tanfolyásra is, bár a 2. szinten megakadtam, nem éreztem az első utáni "ez kurva jóóóóóóó" élményt)

      Lassan két éve, h JÓL vagyok és persze olykor összeszedek valami kis nyavalyát, de azt hiszem, h amúgy még jó úton járok (bár azt tudom, h a munkahelyi nem motiváltságból elég, szellemileg megmozgató kihívásokra van szükségem és váltani KELL, ahogy a párkapcsolati részt is helyre kell tenni, ezekre rövid "határidőt" adtam magamnak, ami persze oly könnyen mondódik ki, de nem húzhatom sokáig, mert már tudom, h magam ellen dolgozom).
      Ez a lányregény nem miattam, hanem MIATTAD íródott. Remélem, sikerül meggyőznöm, hogy ezek nem nüansznyi, lényegtelen dolgok. Nem gond, h egyedül nem tudod megoldani. Legalábbis egy nyitottabb szemléletű ember szerint biztosan nem. Sajnos a szüleink még nagyrészt úgy gondolják, h a pszichológushoz járás valami kóros betegséget jelent, mintha valami billog lenne az ember fején, h dilidokihoz jár. Nem is dilidoki, mert gyógyszert ugye csak a pszichiáter írhat fel. Az enyém alternatív módszerekkel is dolgozott, mert az évek alatt azt tapasztalta, h olykor kevés az 5 éves diploma meg az egyéb továbbképzéseken szerzett szakmai tudás. Olykor valami más módszer kell. Volt, h megmasszírozott ÉS VÉGRE TUDTAM ALUDNI! (anya halála óta elég szar alvó vagyok, bár ezen az sem segít, h a pasi nagyrészt hajnalban vagy reggel fekszik le, a szobáan zörög, klaviatúrát püfölve játszik, feláll, kaját hoz, zacskóval mosoly...), volt, h valami speckó zenét kellett hallgatnom vmi ledes szemüveggel a fejemen, fekve.
      Apukám a mai napig nem érti, h miért kellett nekem ennyire sok pénzt elköltenem a kineznél (pláne drága móka sajnos) és a pszichonál, bár talán értékeli, h már nem vagyok folyton beteg. Vele azóta sem beszélünk problémákról, mert őt 62 évesen én már nem fogom tudni megváltoztatni és nem is nagyon akarom. De nekem jobb és egyedül erre nem lettem volna képes. NEm ciki, én szívesen beszélek róla, én a pszichológushoz járással csak több lettem...

      Sajnálom, h abbahagyod, de bízom benne, h ha már meggyógyultál olykor azért felbukkansz. Én pont a gödör alján találtam rá a bjuti blogokra (olvasni se bírtam, semmi sem kötötte le a figyelmem, aztán jöttek ezek az oldalak és jééé, percekig bírtam egy helyre koncentrálni), remélem Te is találsz valami hasonlóan sokat adót. Bármi is lesz, hiányozni fogsz. És drukkolok neked, érted! ;)

      Törlés
  14. Sajnálom hogy abbahagyod de megértem az indokot.
    Remélem minden rendbe jön veled és egyszer majd visszatérsz ide közénk. :)

    VálaszTörlés
  15. Először is jobbulást kívánok, mert az egészség a legfontosabb.
    Szerintem is csak addig szabad csinálni valamit, ameddig örömét leli az ember benne, de az nem azt jelenti, hogy később nem lehet megint belevágni, ha kedvet kapnál hozzá, remélem, hogy fogunk még felőled hallani a jövőben, mégha témát is váltanál vagy hasonlók :)
    Én is sokszor vagyok "gödörben", a változás viszont mindig jót tesz, neked is csak ezt tudom javasolni, hátha nálad is be fog válni ez a "módszer" :)
    Jobbulást kívánok még egyszer, s remélem, hogy egy kis szünet után lesz még kedved írni! :)

    VálaszTörlés
  16. Jobbulást kívánok, és remélem megtalálod azt, ami igazán boldoggá tesz, és segít kimászni a gödörből. Szerintem ez is egy lépés a jobb út fele, hogy elengeded, amiről úgy érzed már nem működik. És ha átbillensz a mérleg pozitív felére, talán az íráshoz is újra megjön majd a kedved. :) Kitartást!

    VálaszTörlés
  17. Üdv a klubban, én is Raynaud szindrómás vagyok. Végigjártam a vizsgálatokat, még az elmegyógy-ban is voltam, mert ott végzik azt a tesztet, ahol áramot vezetnek a végtagokba. Sőt a vérszegénység is játszik. A Raynaud-ban az a legijesztőbb, hogy nem mindegy, hogy kór vagy szindróma, mert lehet autoimmun betegség mellékhatása, de ha "csak" kór, akkor azzal hamar megtanulsz együtt élni. Előtte is szerettem a kesztyűket, azóta gyűjtöm, mert elviselhetetlen nélküle az élet, de nem egy halálos betegség. A házidokim csak annyit tanácsolt, hogy ne tervezzek tundrára/tajgára költözni :)
    A blogbezárást megértem. Nálunk is rendszeresen felmerül a téma, amikor megcsömörlünk, de mi legalább ketten vagyunk Calo(z)zal, tartjuk egymásban a lelket. Bár hozzáteszem, ha ő nincs, akkor én nem blogolnék. Egyedül nem vagyok elég szorgalmas a rendszeresen posztokhoz. Ez egy hobbi, ha van kedvem csinálom, ha más dolgok épp fontosabbak, akkor sajnos hanyagolom.
    Tudom milyen az amikor túl sok minden összejön, de nem süllyedj el az önsajnálatban! Ha talpra állsz és lesz kedved folytatni a blogot, akkor szeretettel várunk, de ha találsz valami más hobbit amiben örömödet leled akkor csináld szívvel-lélekkel.
    Kitartást!

    VálaszTörlés
  18. csak csatlakozni tudok az előttem szólókhoz. jobbulást kívánok neked és megértem, hogy nem akarsz tovább ezzel foglalkozni. remélem rendbe jönnek a dolgaid, nagyon szorítok neked én is.
    ha pedig valamikor majd újra írnál, akkor újra olvaslak majd :)
    sok sikert és kitartás a továbbiakban!

    VálaszTörlés
  19. Nagyon sajnálom, hogy abbahagyod, viszont teljesen megértelek, hogy miért teszed ezt. Remélem sikerül elérned amit el akarsz érni és jobban fogod érezni magad. :)

    VálaszTörlés
  20. Nagyon sajnálom, hogy így alakultak a dolgok. A kezed fehéredésével kapcsolatban ügyes a dokid, hogy immunológiára is küldött. Anyunak is volt ez a tünete, elég sokáig tartott mire kiderült, mi is a baj. A legeslegjobb immunológus Győrben, illetve szerintem az országban Dr. Nagy Lajos. Bátran ajánlom, szuper orvos. Van egy stílusa és sokat is kell rá egy nap várni, de megéri. Mindenképp menj hozzá!
    Jobbulást kívánok és találd meg a boldogságot! :)

    VálaszTörlés
  21. Én kíváncsi lennék, hogy azóta mi a helyzet, persze a legjobbakat remélve.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ó de kedves vagy.:) Hát instagramon (http://instagram.com/2sofix) rendszeresen teszek ki képeket, amik azért elég sokat elárulnak a kis életemről. Egészen máshogy áll minden, én is máshogy állok a dolgokhoz.

      Törlés